Régi kortársak

 

A Régi kortársak sorozatcímmel mostantól három alkalommal találkozhat a tisztelt olvasó. Hogy "kik" a régi kortársak? Olyan hangszerek, melyek legkorábbi elődei rendkívül régi vagy rejtett zenekultúrákból erednek, az európai műzenében azonban legföljebb pár évtizede vannak jelen vagy igazi felfedezésük még várat magára. A háromrészes sorozatban három hazai zenésszel beszélgetünk, akik különleges hangszereikről megkülönböztetett melegséggel vallanak, es azt is elmondják, hogy sikereik sem a megszokott etalonnal mérhetők. Első beszélgetőtársunk, Szabó Tamás például tíz évig volt a Palermo Boogie Gang szájharmonikása, ahol a blueszene legkülönbözőbb műfajain belül pallérozta tudását; most mégis az a szándéka, hogy mind a közönséget, mind a szakmát meggyőzze arról, hogy a szájharmonika csendes, de töretlen pályájának csupán egyetlen epizódja a blues. Ennek jegyében jelent meg az év elején szólólemeze is, The Tailor's Clothes címmel.

 

Gramofon: Mit lehet tudni a hangszer őshazájáról?

Szabó Tamás: Én nem mélyedtem bele túlzottan a témába, de az biztos, hogy Kínából származik, az ottani szájorgona ugyanazon az elven működik, mint a szájharmonika. Ez a hangszer egy szélkamrából és különböző hosszúságú bambuszsípokból áll, amelyekbe szabadon rezgő nádnyelveket építettek. Európában már az 1700-as években ismerték, mert akkor megjelent egy hasonló működési elvű konstrukció. A felépítése már olyan lehetett, mint a mai szájharmonikáé, de csak feltevéseink lehetnek, mert a tervek egy tűzvész miatt elvesztek, és az üzemben a tervező is bennégett, szóval odalett az egész. A mai formát Friedrich Buschmann fejlesztette ki, amely egyidős a tangóharmonikával, és az alapelve is azonos.

G: Hogy jutott el a sorozatgyártásig, ha egyszer nem vált zenekari kellékké, hanem népi hangszer maradt?

Sz. T.: Nemcsak ez az egy szempont számít. Itt például fontosabb az, hogy az első egészhangos tremoló szájharmonikák a tangóharmonika hangját utánozták. A tangóharmonikát cipelni kellett, a szájharmonikát viszont egyszerűen zsebre lehetett vágni. A nagyüzemi gyártást Matthias Hohner kezdte el. Aki ma szájharmonikázik, az valószínűleg az ő gyárából jut hangszerhez, bár van már Suzuki szájharmonika is. Magyarországra svábok hozták be először, és cirkuszi zenebohócok műsorában tűnt fel. Amerikában pedig a fekete zenészek kedvelték meg nagyon gyorsan. A diatonikus hangolású hangszerek is az ő speciális hangsoraik nyomán jelentek meg a század elején.

G: Ha már megemlítetted az itthoni használati körét nem kerülhetjük ki azt sem, hogy nálunk a szájharmonika leginkább játékhangszerként él a köztudatban.

Sz. T.: Sajnos elég nehéz. kiverni ezt az emberek fejéből. Az a tévhit, hogy a szájharmonikán egyszerű zenélni, sok gyereknek egy életre elvette a kedvét a zenetanulástól. Megveszik neki a szülei, mert olcsó, de pár nap múlva, amikor rájön, hogy nem is olyan könnyű dallamot csiholni belőle, gyorsan elfelejti.

G: Ezek szerint te nem szájharmonikával kezdted.

Sz. T.: Zongoráztam és jártam az iskolai gyerekkórusba is - végig szoprán szólamot énekeltem. A középiskolában mindent abbahagytam, más dolgok felé is nyitottam, rajztanulrnányokba kezdtem például, de közben mindvégig hiányzott valamilyen hangszer. Tizenhét éves voltam, amikor először került szájharmonika a kezembe, de közben próbálkoztam a pozantól kezdve a mandolinig szinte mindennel. Pestszentlőrincen nőttem fel, így közel voltak azok a kőbányai kisklubok, ahol először találkoztam a blueszenével. Ettől kezdve, azt hiszem, teljesen ösztönösen, tanterv nélkül kezdtem harmonikázni.

G: Milyen külföldi zenei forrásokhoz jutottál először?

Sz. T.: Természetesen a Rolling Stones adta az alapvető impulzust. John Mayallnak a Decca egy gyűjteményben adta ki mind a tíz albumát, plusz két, addig ismeretlen felvételeket tartalmazó korongot; én az összes elérhetőt megszereztem. Nála hallottam az első komolyabb fekete blueselemeket, és ezeket már próbáltam is levenni fül után.

G: Alapító tagja voltál annak a Palermo Boogie Gangnek, amely a Gramofon kritikusa szerint példaértékű ('98. február, 38. oldal) azoknak a fiataloknak, akik chicagói blues-zal kezdenek foglalkozni. Arról is híresek voltatok, hogy a blueson kívül és belül más, itthon szinte ismeretlen műfajokat is igyekeztetek népszerűsíteni. Hogy került például a zydeco egy bluesbanda repertoárjába?

Sz. T.: A zydeco több szállal is kapcsolódik a blueshoz. Én a Magyar Rádióban hallottam először egészen pontosan 1985 nyarán. Nemes Nagy Péter készített egy sorozatot a bluesról, és egyszer lejátszott egy Louisiana Two Step című számot. A címéből is kiderül, hogy alapvetően páros lépéses táncról van szó.

A dél-louisianai francia kolóniák mellé a polgárháború után költöztek fekete családok, és hamarosan átvették a franciák hagyományait, a nyelvet és a zenéjükre is hatással volt a "szomszédok" ízlése. Ebből alakulc ki a zydeco az 1930-as évekre olyan sajátos eszközökkel, mint például a súrolódeszka vagy washboard, ami gyűszűvel megszólaltatva ritmushangszerré vált. Egyébként Nemes Nagy Péter műsora igazi áttörésnek számított, mert a nyolcvanas években még ennyi információt is nagyon nehéz volt megszerezni. Annyit biztosan tudtunk, hogy van valami, amit bluesnak hívnak és ez jó. Az árnyalatokról kevesebb jutott el hozzánk.

G: Sokaknak okozott meglepetést, amikor tavaly nyáron, tíz év után tragikus hirtelenséggel megszűnt a zenekar. Most az év elején megjelent a szólólemezed, amelyen a stílusoknak olyan merész sokaságát nyújtod, hogy az embernek az az érzése támad, nagyon is szűkösek voltak neked a blues és a boogie woogie keretei.

Sz. T.: Azt hiszem, a helyzet ettől nem fog megváltozni, blueszenészként ismert meg a szakma és a közönség, és alapvetően az is maradok. A Palermóban viszont két frontember volt két különböző elképzeléssel. A gitáros Fekete Jenő ma is tradicionális bluest játszik. Engem azonban sok egyéb benyomás is ért: Zorán most már ötödik éve hív lemezfelvételekre és a koncertjeire. A szakma lassacskán kezdi megbecsülni a hangszert, bár még mindig nincsenek teljesen tisztában a használati körével, a diatonikus hangolás adta lehetőségekkel és korlátokkal. Nekem nagyon hasznosnak bizonyultak ezek a kirándulások, és mára nyitott vagyok más zenei területek iránt is. A lemez minden egyes dala személyes kihívások alapján született, de ezekből annyi van, hogy az anyag eklektikája végül engem is megijesztett kicsit.

G: A szólólemezen csak rejtve jelenik meg a neved a szellemes The Tailor's Clothes (A Szabó ruhái) címben, amely a lemez változatosságára is utal. Netán ki akarsz szállni ezzel a gesztussal a hazai szájharmonikázás élvonalában zajló rivalizálásból?

Sz. T.: Igen, ez határozott célom volt. Másrészt nem cseng jól a nevem, szerintem nincs hangzása, viszont semmi mást nem tudtam kitalálni, és a Palermóban sem volt becenevem. Az első Palermo-lemezen Thomas Pszichoszájdiliként szerepeltem ugyan, ezt én találtam ki, és vendégzenészként is használtam még egy-két helyen, de ez sem igazán jó, mert túl hosszú. Azt elismerem, hogy a név nélküliség üzleti bakinak tekinthető.

G: De akkor kinek készítetted a lemezt, a közönségnek, vagy inkább a szakmának?

Sz. T.: Luxus lenne azt mondani, hogy magamnak, de a célok között mégiscsak hátrébb helyezkedett el a közönségsiker, és előbb a kíváncsiság. Ennek ellenére azt hiszem, nagyon jól érezték magukat az emberek a lemezbemutató koncerten. Nagyon élveztem a közös munkát is a zenészekkel. Nehéz olyan egyéniségeket találni, akik igazán megfelelnek az elvárásoknak. Engem három ilyen figurával is összehozott a sors, Czomba Imre, Bacsa Gyula, Nagy Szabolcs személyében. Van közöttük profi és amatőr őstehetség egyaránt: Szabolcs a Zeneakadémián végzett zeneszerző szakon, és nagyon tudatos ambíciói vannak. Azokat a bluesos elemeket, amelyeket én ösztönösen viszek a zenébe, ő nagyon tudatosan helyezi el pontosan oda, ahová kell. Czomba a Mama Killed A Chicken és a Cadillac zenekarokban indult, de gyanítom, hogy nem kifejezetten színpadi sikerre vágyik. Kitűnő hangszerelő, zsebében a mindig legújabb számítógépes technikával és a legkülönbözőbb groove-ok elkészítésének titkaival. Bacsa a Palermo zongoristája volt, de most gitározik is. Merőben más az érdeklődése, mint az enyém: szinte teljesen az elektromos hangszerek bűvöletében él. Viszont ő a legérzékenyebb az épp aktuális műfajok iránt. Én jobban kötődöm a tradicionális bluesstílushoz, úgyhogy nem hallgatom rongyosra a rapkazettáimat.

G: Akkor talán jól éreztem a lemezed hasonló műfajú számaiban rejlő iróniát...

Sz. T.: Igen, van egy rapszám a lemezen, sőt egy zydecónak a dance-floor-verziója is. Ezeket eléggé viccesre vettük.

G: Viszont éppen az utóbbi után van egy nagyon szép lírai darab, a September Song, aminek az alapját a lemezborító tanúsága szerint Kurt Weill egyik songja adta. Ez már a sokadik pólusa a lemeznek. Melyik van jelen az életedben is?

Sz. T.: Régimódi vagyok. Legszívesebben a század harmincas éveire gondolok egyfajta nosztalgiával. Sokat hallgatom az akkori felvételeket Karády-dalokat, Kurt Weillt, vagy a tangóharmonikás Tabányi Mihályt, vele volt is alkalmunk együtt játszani a Red Hot Blues című Palermo-lemezen. Nagyon sok időt töltök kávéházakban, ma talán ezek a helyek árasztják leginkább annak a kornak az illatát. Azért a September Song nem csak erről szól, a másik inspirálója George "Harmomca" Smith, akit en a bluesharmonikások közül a legtöbbre tartok.

G: Ez azért érdekes, mert a September Song az a szám, amelyiknek aztán semmi köze a blueshoz.

Sz. T.: Persze, mert George "Harmonica" az elsők között volt, aki a kromatikus hangszert is alkalmazni kezdte a bluesban. Ezzel együtt a szájharmonika számára új műfaji lehetőségeket nyitott, elsősorban a funky felé, de itt-ott a standard jazzre emlékeztető akkordfordulatokat is belesző a szerzeményeibe.

G: Te mennyit foglalkozol a kromatikus hangszerrel?

Sz. T.: Teljesen más technikát igényel, mint amit eddig a diatonikus bluesharmonikánál megszoktam. Folyamatosan barátkozom vele, de nem akarok Egyperces keringőt, vagy Paganinit játszani rajta, mint ahogy a Hohner trossingeni bemutatóján láttam. Ennél többet ér a növendékeimmel való foglalkozás. Főleg azok a gyerekek inspirálnak, akik nem csak bluesban gondolkoznak, egyelőre ezekből van a kevesebb. Elképzelhetetlen lehetőségek rejlenek ebben a kis hangszerben: olyan virtuózai léteznek például, akik hétnyolcados szerb zenét játszanak hihetetlen tempóban. Én szeretném, ha itthon is észrevennék az emberek, hogy mennyire szűk az a keret, amit a blueszene nyújt, és csak a könnyű műfajokon belül mekkora felfedezetlen területek várnak még a szájharmonikára.

G: Úgy beszélsz, mintha a Tailor's Clothes sem felelt volna meg ennek a kihívásnak. Mik a legközelebbi terveid?

Sz. T.: Három szám már készen van az új lemezre, amely legkorábban decemberben jelenhet majd meg. Vendégként Nagy Szabolcs készülő szólóalbumán is játszom. Tavaly megalakult a Magyar Harmonikaszövetség, amely hamarosan kiad egy válogatást a mai magyar szájharmonikások zenéjéből. De azt is megmondhatom, hogy mire nem vágyom: nem szeretnék a toplistákra kerülni, mert egyre világosabb számomra, hogy mi zajlik a háttérben és mi a siker igazi ára. Az anyagi lehetőségeim így ugyan szűkösebbek, de magam választhatom meg, kivel és mit zenélek. Szeretnék hosszú távra berendezkedni ezen a pályán.

H. Magyar Kornél

1998. MÁJUS