Az értékmentő harmonikás

 

Ha szabad így fogalmaznom, kevésbé ifjú olvasóink még emlékeznek az '50-es '60-as években kedvelt ABC, Barabás, Szoboszlay szájharmonika-együttesekre. A világ azóta nagyot változott, és bár a rock valamit lendített e hangszer népszerűségén, korábbi rangját azóta sem nyerte vissza. Az említett előadók működése idején Szabó Tamás még a világon sem volt, mégis tisztelettel adózik a nagy elődöknek.

 

-      Hogyan fest jelenleg a hazai szájharmonika-kultúra?

-      Úgy, ahogy az élőzene általában: állandó pangás jellemzi, magyarán: békaperspektíva. Teljesen lecsappantak az élőkoncertek, még a befutottabb zenekaroknak is hiába van országos turnéja, a színvonalas színpadképhez és hangtechnikához olyan rezsit kell fizetniük, hogy annyi gázsijuk marad, mint amikor én egy klubkoncertet adok minimális berendezéssel. A két évvel ezelőtt alapított Harmonika Szövetséggel tavaly egyetlen jelentős akciót sikerült lebonyolítani egy CD-válogatás formájában. Ezen tíz ma is élő, magyar harmonikás játszik dzsesszt, rockot, akusztikus bluest, klasszikus zenét, ezen kívül négy archív felvétel is rákerült tiszteletadás céljából az 1941-1978-ig terjedő időszakból. A lemez címe Harponic Movement, és a Fonó Records adta ki a Bluespatika Közhasznú Alapítvny segítségével.

-     Archív jellege miatt talán még a kevésbé fiatal korosztálynak is tetszhetne...

-     Ebben biztos vagyok, és megfelelő szponzorálás estén egész lemezanyagot tudnék összeállítani ilyen öreg harmonikás-felvételekből. Meg kell mondanom, hogy a korabeli zenészek tudása sokkal magasabb színvonalon állt a mainál, és ezzel nem sértegetni akarom kortársaimat - köztük magamat -, csak közlöm a tényeket. Ugyancsak tavaly jelent meg a Tailor's Clothes című lemezem második fejezete, amelyen a harmonikának a megszokottól kissé eltérő szerepet próbáltam adni. Eleinte mindenki rockosabb bluest játszott, később átvették a négerek stílusát, mostanra viszont csak azok maradtak a pályán, akiknek tényleg ez az élethivatásuk, vagy kiállták az idők próbáját.

-     Pár évvel ezelőtt egy Németországban rendezett versenyen kegyetlenül lepontozták a magyarokat, köztük téged. Létezik-e még ez a verseny és van-e értelme részt venni rajta?

-     Szerintem már akkor sem volt értelme részt venni rajta. A világbajnokságot négyévente, az Európa-bajnokságot kétévente rendezik, de őszintén szólva nem hiszem, hogy bármely hangszerből érdemes bajnokságot rendezni, mert nincsenek pontos és egységes követelményszempontok. Egyik zenésznek ez az erőssége, a másiknak más. Akkor és ott tapasztaltam, hogy Ferenczi Gyurival sokkal magasabb szintet nyújtottunk, mint a győztesek - ezt több versenyző is mondta nekünk -, de egyértelmű, hogy német szervezésű versenyen német versenyző nyer. Ennek ellenére nincs szégyenkeznivalónk, de a versenyek helyett célszerűbbnek tartom, hogy aki érdeklődik hallgasson meg minél több lemezt, nézze meg a koncerteket és majd egyénileg döntse el, hogy melyik tetszik neki.

-     Van-e értelme annak, hogy az új "Drinking Wine Spo Dee O Dee" című lemezeden teljes angol nyelvű anyagot állítottál össze? Többet remélsz az angoltól?

-     Amikor feloszlott a Palermo Boogie Gang nevű zenekarom, válaszút elé kerültem. Egy basszusgitáros mindig talál magának zenekart, egy harmonikásért viszont nem kapkodnak. Ekkor kezdtem el duóban játszani Nemes Zoltán zongoristával, akivel eleinte vendéglátóztunk, majd egy alkalommal képbe került a jelenlegi zenekarom többi tagja is, így Szűcs Gábor, Torma Gábor és Varga Laca. Csupán huszonéves zenészek, de megállapítottam, hogy ha én ennyi idős koromban így tudtam volna játszani, mint ők, akkor most sokkal előbbre tartanék. Elképesztő, hogy mennyit fejlődik egy generáció! Mivel Szűcs Gábor az amerikai blueszenéken nőtt fel, számára természetes volt, hogy inkább ilyen munkákhoz nyúl vissza, ugyanakkor az is igaz, hogy ilyen változatos zeneanyag nagyon rég jelent meg nálunk, mert általában mindenki komplett stílusban utazik. Én meg úgy érzem, hogy ennek a zenekarnak a boogie woogie az erőssége, ezzel tudom vegyíteni a bluest... Igaz, hogy ezek a dalok többnyire feldolgozások, ám a jövőben elkezdjük egy olyan sajátságos, zongoracentrikus, fiatalos program kialakítását, amelyet a hazai bluesmuzsikusok egyike sem játszik.

-     Nemes Zoli az egri kántorképzőben végzett, majd a bluesra nyergelt át. Mi késztette erre az iszonyúan nagy váltásra?

-     Valóban nagyot váltott, de ő mindig a sokoldalúságot szerette. Játszott már a Deep Fried, Mama Killed a Chicken, Paid Holiday nevű zenekarokban, vendéglátózott, tanulni járt Gáti Pálhoz és Rátonyihoz a dzsessz miatt, míg a kántorképzőben klasszikus zenei képzésben részesült. Hihetetlenül energikusan és látványosan játszik. És ezen tulajdonságait a korábbi zenekarokban nem tudta érvényesíteni.

-     Számtalan nagynevű magyar előadó lemezén, koncertjén játszottál, szereped volt a sikerükben, mégis előfordult, hogy a nevedet lehagyták a lemezborítóról, nem kaptál gázsit.

-     Én ezeket a vendégjátékokat feladatként fogom fel. Az, hogy valakinek milyen a munkamorálja - mert ezt annak nevezhetem -, soha nem vette el a kedvemet csak a jövőben jobban odafigyelek. Megszoktam már, hogy más játszik helyettem videoklipeken, mert a szakma mindig elfelejti, hogy csak a rétegzenészekhez tud visszanyúlni. A stúdiózenész hiába profi, soha nem fogja ugyanazt az érzést visszaadni, mint az, aki egész életében egy bizonyos stílussal foglalkozott, mégis ezek a rétegzenészek állnak leghátul, amikor a pénzt osztják. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy voltak nagyon jó tapasztalataim is.

-     Játszottál már külföldi sztárokkal is. Ők hogyan viszonyultak hozzád?

-     Elmondhatom, hogy a legnagyobb zenészek a legközvetlenebbek. Ezek az emberek ugyanis tisztában vannak azzal, hogy ha a zenészei jól érzik magukat, az átsüt a zenén, ami viszont őket is doppingolja. Én annyit profitálok belőle, hogy felírhatom az életrajzomra a nevüket, ők pedig csinálnak egy nagyon jó bulit, amellyel saját hírnevüket öregbítik, mert a közönség életében úgyis ők maradnak meg. Magyarországon is vannak, akikre felnézek, velük mégsem jött össze ez az érzés, amikor közösen zenéltünk. Ugyanis koncert előtt elkezdték osztani az ukázt, hogy csak ezt meg azt tehetem, hogy beállós zenészként nem vihetek bele egyéniséget.

 

Szakács Gábor