Blues, érzéssel

 

ˇ      A jubileumi Zorán koncerten hallottam először játszani, Presser Gábor és Dés László társaságában. Mintha nem is a tüdejével, hanem a lelkével fújta volna. Elbűvölt.

¾     Én csak annyit technikázom, amennyit szükséges, többet egy picivel sem. Nekem az érzelmek sokkal fontosabbak, bár a mai közönség egyre inkább erőszakos zenét kíván tőlem. Ilyen a világ, és én éppen ezt nem szeretem benne. Az agresszivitást. Az erőfitogtatást. Én, ha játszom, kommunikálni akarok a másikkal. A mai zene túlnyomó részben ujjra, tüdőre és technikára épül, nem az érzelmekre. EI is keseredem sokszor emiatt. Ott, ahol ezer wattal bömböl az őrület. nem találok magamnak helyet. Manapság az sem igaz, hogy sírva vigad a magyar. Meg lehet nézni: dübörögve mulat. Ebben csak az a szörnyű számomra, hogy azokban kell a legtöbbször csalódnom, akiknek játszom. A füstös pincék, az alagsori klubok közönségében. A Zorán koncert természetesen egészen más rétegnek szólt. Ferenczi Gyuri helyére kellett beállnom, mert nem ért rá. Világos, hogy ugyanazt várták tőlem, amit korábban tőle kaptak, csakhogy ez nálam egyáltalán nem működik. Én csak azt tudom nyújtani, ami az enyém, a sajátom. Gyuri keményen játszik, már-már erőszakosan, én meg olyan "elfolyós" vagyok; nekem ez a stílusom. Dés László szaxofonozásában is azt szeretem, hogy megérzek benne egyfajta belső világot. Ha én nem érzem belső ügyemnek, amit kérnek tőlem, akkor azt nem tudom eljátszani, legalábbis nem úgy, ahogy szeretném. Zoránnak viszont épp ilyen muzsikus kellett, úgyhogy megfeleltem. Legutóbbi CD-jén több dalban is közreműködöm.

ˇ      Charles Bronson filmje vajon menynyit lendített a szájharmonikások helyzetén? Előnyösebb pozícióba kerültek azóta? Mert itt, ezen a táján a világnak évtizedeken át inkább csak utcasarkokon, kocsmákban, aluljárókban szólt ez a zene.

¾     Leonard Cohen zseniális dalában, a Volt egy táncban, amelyet Zorán is énekel, szerintem nem véletlenül kapott szerepet a szájharmonika. Mellesleg a Volt egyszer egy Vadnyugatban van egy hatalmas átverés. Az a tízlyukú kis hangszer, amelyet Bronson szájába dugnak, meg sem szólal valójában, a zenét egy másik, úgynevezett kromatikus harmonika adja, amelyen még szimfóniát is lehet játszani. Nem is szeretem én ezt a képsort a filmben, hatásvadász jelenetnek tartom és a nézők megtévesztésének.

ˇ      Kamaszkorában bizonyára ön is csak ezt a fényes, kicsi, szűkített skálájú hangszert fújta.

¾     Mandolinon játszani, zongorázni, hegedülni sokkal korábban tanultam, de mert borzasztóan lusta gyerek voltam, kitartásom egyikhez sem volt. Inkább rajzoltam, verseket írtam. Később meg is jelent belőlük néhány a Mozgó Világban, és kiállításom is volt. Ami érdekelt, az lekötött. Alternatív színházban játszottam, szuper 8-as kamerával filmeket csináltam. Aztán valami furcsa oknál fogva úgy éreztem, elég közel áll hozzám ez a hangszer, s vettem egyet tizenöt évesen. Jó drágán, mert ötszáz forint nagy pénz volt akkoriban, egy Paul Butterfield lemezt is megszereztem, és azt hallgattam szüntelen. Úgy játszódott le velem ez az egész, mintha egy lakatlan szigeten zongorát találtam volna. Nem sokkal később találkoztam Hagyó Bélával, aki nagyszerűen szájharmonikázott, és mindent megmutatott nekem. Nyomdaipari technikumba jártam, mert azt hittem, ott majd kedvemre rajzolgathatok, aztán kiderült, hogy semmi köze a grafikához. Kilenc hónapig fénymásoló voltam egy nyomdában; tovább nem bírtam. Akkoriban koncertezett nálunk John Mayall, s nekem ő volt a példaképem, de ott és akkor csalódnom kellett benne, annyira hamisan játszott a harmonikán. Adott viszont egy belső lökést, s attól fogva már máshogy vettem kezembe a hangszert.

ˇ      Nyugaton tanítják, hogyan kell játszani rajta, errefelé mindenki autodidakta.

¾     Nálunk árusítani is most kezdték igazán, a magyarországi Hohner Music jóvoltából. Ezt megelőzően az elmúlt tíz év alatt én is Bécsből hozattam, valutáért. Természetesen nem egyet vagy kettőt, hanem egész tucatot egyszerre, mert ha elhasználódott valamelyik, megjavítani nem lehetett, a hiányzó hangot pedig képtelenség áthidalni.

ˇ      Szakmai tudása és nemrég megjelent könyve birtokában most már tanítani is elmehetne.

¾      Hárman írtuk a könyvet. Ferenczi György, Nemes Nagy Péter és én. Blues with the Feelíng a címe, de a szövege természetesen magyar. Negyven évvel ezelőtt jelent már meg hasonló kiadvány nálunk, de azóta ez az első. Tavaly szeptemberben került piacra, és el is fogyott rögtön. Most várjuk az újabb kiadást.

ˇ      Illetékesebbtől nem is kérdezhetném: a klasszikusok vajon mennyire tekintették komoly hangszernek a szájharmonikát?

¾     Ahhoz képest, hogy csaknem kétezer éves hangszerről van szó, amely az 1850-es évek közepén nyerte el mai formáját, meglehetősen későn vették csak figyelembe. Önmagában meg sem jelenik a klasszikusok szerzeményeiben. Leonard Bernstein volt az első, aki szájharmonikára írt szimfóniát. Szvitek, átiratok gyakran születtek, de azt kell, hogy mondjam, a komolyzene terén ma is csak effektszerűen használják a hangszert. Pedig frekvenciáját és kiénekelhetőségét tekintve ez áll legközelebb az emberi hanghoz. Népszerűségét is bizonyára ennek köszönheti.

ˇ      Szólólemeze mikor jelenik meg?

¾     Majd ha készen leszek az anyaggal.

ˇ      Ezek szerint nemcsak a másét a magáét is fújja?

¾     Aki ismeri a zenémet, az azt is tudja: szeretem a hosszú, kitartott dallamokat, a tiszta hangokat, az érzést, hangulatot sugalló melódiákat. Ilyen számokon dolgozom most is, és az utolsók még váratnak magukra.

 

Szabó G. László