Hihetetlenül unom a színházat, ahol a színpadról a szemem közé unatkoznak. Nem engem tüntetnek ki közönyükkel, minden nézőt únnak. A színészek tekintetéből Csehov helyett kiolvasható, hogy a következő filmgázsiból kijön-e a kertbe a feszített víztükör, vagy csak szaunát építsenek.

Lemegy a vércukrom a matricaszínház előadásától,sokszorosan kitüntetett rendezője még húsz éve csípett fel egy külföldi útján, megtetszett neki, azóta sokszorosítja.
Unom a nyolcszámjegyű összegből kiállított semmitmondást. A fejűrt. Az üres tekinteteket. A nyugdíjkorhatárt túllépett amatőrrendezőket.
Lecsukódik a szemem az utánjátszó színház klónozott színészeitől. Arcukat képtelen vagyok megkülönböztetni, hiányzik róluk minden emberi sajátosság; ha elírják a színlapot, bajban vagyok, nincs igazodnom máshoz, mint az írásos bizonyíték. Rejtély, miféle erőszakkal kergették a jámbort a színészethez? Takarékoskodnak önmagukkal. Megőrzik maguknak titkaikat. Csak semmi erőfeszítés, higgadt, önkímélő színészettel eltotyognak a Kossuth díjig meg a nyugdíjig.
Nemcsak a rendezőket únom, meg a színészeket. Hervasztanak a tervezők, és a szabásminták után munkálkodó szerzők. Unom a nézőket is, bármit látnak, bármit hallanak a színpadról, ha megveszi őket a fészkes unalom, akkor is ütemesen tapsolnak, mint kivezényelt bakák, vagy népünk vezérét ünneplő tömeg: Él-jen Rá-kosi! Él-jen a Párt! (Bizony hallom a lelkük mélyéről fegyelmezetten feltörő ötvenes éveket. Még az unokáikat is megtanították az egyentapsra. A sok bátran lenyelt ellenvélemény bosszúlja meg magát hetediziglen. Hozzáteszem: a vastapsnak nevezett ütemes taps kizárólag hungaricum. Boldogabb helyeken ismeretlen.)
Óhajtanám régi idők színházértőit, akik átprogramozott záptojással, lottyadt paradicsommal, hagymakoszorúval jutalmazták a fölfuvalkodott tehetségteleneket. Legalább kifütyülnék a rosszat! Magyar színházban utoljára Ljubimov Don Giovanni rendezését sipolta ki kulcsait fújva az Erkel közönsége. (Tartok tőle: az ideiglenesen állomásozóknak szólt a fütty, kevésbé a rendezőnek.)

Némileg megindokoltam, miért járok színház mellé, miért keresem az elmaradt színházi élményt szokatlan helyeken. Vasvári Emese is belefáradt személyiségét beletörni kétséges társulatok kaptafájához. Rendszeresen 34-es cipőt kényszerített Hampupipőke lábára az ügyeletes királyfi. Szegény lánynak viszont 42-es a lába. Ilyen szoros körülmények között nem lehetett szó tartós szerelemről. Házasságról még kevésbé.

Vasvári magánszínházat gondolt ki magának. Hogy elhárítson minden ütközési felület: ő a szerző, a rendező, a titkár, a díszlet- és jelmeztervező, a szervező, a kellékes, a műszak, a telefonközpont, az ültetőnő, a büfés és a házmester. Egyeduralkodó, de keccsöl is rabszolgaként. Mindent maga csinál, ne kelljen előadás után szégyenkeznie, hogy miben vett részt tehetségével. Kétkezi színésznő. A nemzet napszámos asszonya.

Alkalmanként huszan férnek be a nappaliban fölállított padok sárga párnáira.
Amikor cseppet feszengve elfoglalják helyüket a nézők, a sarokban nagy kerek párnán már ott fekszik Vasvári pátyoltja, Fátyol Hermina. Nem emelkedik hasa, mellkasa. Fegyelmezetten élettelen. Nem játszik még. Illetve azt játssza, hogy ő nincs még a színen. Csupán technikai kényszerűségből egy térben elhelyezett tárgy.
A pókká vált lány eszkimó meséből színdarabbá csikart történet.
Kinyílik a lány szeme. Jön apja, anyja – mindkettő Vasvári Emese. Nem beszél más hangon atyaként, anyaként. Nem illusztrálja szülőket. Mégsem kétséges kiből szól éppen. Pirongatják a lányt, hogy elégedetlen valamennyi kérőként számba vehető ifjúval.

Fátyol Hermina gyermek, leány, nő, asszony. Szemérmesen zárt és nyitottan kíváncsi. Érintetlen és szerelemre szomjas. Lélekzetvételnyire a nézőktől nehezebb, mert felnagyítódik találat és hiba. Egyszersmind könnyebb, mivel nem kell tettetni, hogy olyan mintha. Egyszerűen lehet, az, ami. Nyilvános létezés. Lelki röntgen.
A lakókonyha mellvédjén virágos cserepek sorában váratlanul hökkentőn megjelenik Vasvári feje. Teste nincs. Nyaktól felfele látszik, Goethét beszél. Vajákos félmosollyal. Riasztón, egyszersmind megbabonázóan vonzón. A Fej-emberben A lány emberére talál. A fölháborodott szülők tiltakoznak lányuk rendhagyó választása ellen. Az apa kikapja a cserépsorból – preparált mását - a fejet. Magasra tartja. Ablakot nyit. Kivágja a második emeletről. Kis idővel rá a test nélküli fej beröpül az előszoba felől a térbe. Besötétedett közben a téli délután. A lakásszínházban félhomály van.

Bejön, oldalt leül Szabó Tamás. Szájharmonikáival hajlékony,gazdag kifejezésű zenekari kísérettel gazsagítja a csendet. A nyomtatott programm szerint ő az Óceán. Zúg, susog, lélegzik, morajlik, megduzzad, elhalkul.
A természet hallatszik környezetként a kis szobában. Zenei díszlet.Vasvári meggyújt kétszer tizenkét halotti mécsest. Egyik lángoló tálcát Fátyol Hermina elé teszi, másikat lábai elé. Két összetartozó szobor lobogó lángok fényében. Nász? Gyász? Mindkettő? Örök összetartozás. Rideg világgal dacoló önérvényesítés?
Édes sejtéseket, gyermeki csudákat, megérintő titkokat viszünk magunkkal a Magyar utcai lakásból.
Milyen kevés anyagi kell a színházhoz!
Milyen sok kell a színházhoz!