Sok jó szájharmonikás van Magyarországon, ám, ez nem volt mindig így. A '40-es, '60-as évek szájharmonikás hullámai után, mintha elfeledkeztek volna a herfliről. Ritkán ugyan megjelenik az akkori popzenében, de csak, mint színező, kiegészítő hangszer (Koncz Zsuzsa, Fonográf, LGT).

A harmonikázás második nagy hulláma a '80-as években indult meg. Ekkor kezdtem el én is játszani. Mivel nem voltak tanárok, teljesen magamra voltam hagyatkozva. Csupán ketten-hárman voltak azok, akiket hellyel-közzel láthattam a kis klubok valamelyikében. Bacsek Isván, Bodonyi Attila, Hagyó Béla, aki aztán később (egy rövid időre) a zenei mentorommá is vált. Nekünk, akik akkor kezdtek el játszani ezen a hangszeren nem csak az élő példák hiányoztak, hanem a hangzó anyagok is, amiről el lehetett volna lesni egy-egy figurát. Ahhoz viszont, hogy az ember bluest játsszon meg kell ismerni a műfaj nagy előadóit, mivel a múltból lehet építkezni, s megújulni. Ha, valaki nem ismeri a blues múltját, az lehet jó játékos, de nagyon sokszor stílusidegenné válhat, arról nem is beszélve, hogy nagyon hamar csak a saját figuráit szajkózza, ami egy idő után unalmassá válhat. A másik véglet az, ha valaki hangról hangra leszed egy - egy ismertebb előadót, s képtelen önmagát, egyéni gondolatait belevinni a zenébe. A "klón" soha nem lehet annyira érdekes, mint a saját gondolataink, egy kicsit ahhoz hasonlítanám, mint mikor veszünk egy reprodukciót egy festményről. Szép, szép, de mégsem az igazi.

Én talán abban különbözöm a többi harmonikástól, hogy többnyire a zenében gondolkodom. Vagyis nem a hangszerben. Izgat, hogy mit lehet kihozni a hangszerből, de nem akarom mindenáron birtokolni, s próbálom az éppen aktuális műfajba belesimítani. Egy mai modern zene nem azt a hangszeres tudást igényli, mint a '30-as évek folk-bluesai. Ma sokkal inább a hangképek sokszínűsége az érdekes, mint a virtuózitás. A megahosszú szólók ideje lejárt. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ne legyen valaki technikás, sőt! Csak mindig figyelembe kell venni azt, hogy milyen a zenei környezet, s mi a cél.

Szeretek stúdióban dolgozni. Kihasználni a mai kor technikai lehetőségeit. Sokszor kaptam már meg, hogy az önálló lemezeimen lehetne több a harmonika. Igen ám, csak azt kevesen tudják, hogy egy-egy lemezen sokszor az is harmonika, amit esetleg hegedűnek, effektnek vagy valamilyen szintetizátornak hallanak. Vannak számok, amikben több mint 20 sáv harmonika van. Akkor végül is kevés, vagy nem?

A tanítványaimnak soha nem magamat tanítom, hanem megpróbálom velük együtt felfedezni, hogy kiben mi rejlik. Megismerjük a nagy elődök játékstílusát, próbálunk különbféle zenei alapokra játszani, ilyen-olyan stílusban, szóval az a lényeges, hogy minél több irányt mutassak meg nekik. Azután majd ők választanak, hogy merre orientálódnak. Ha valaki úgy jön hozzám, hogy szeretne tanulni, de nem érdeklik a zenei árnyalatok, nem képes ráhangolódni a blues sokszínűségére, azzal nem tudok mit kezdeni. Annak mindig azt mondom: "ehhez nem kell tanár, megtanultad az alapokat, hallgasd azt, amit akarsz, s old meg, mert miközben az önmegvalósításodon dolgozol, át akarsz ugrani sok olyan lépcsofokot, ami szükséges ahhoz, hogy fel tudd építeni a saját egyéni játékodat.Szívesen tanítok, s nincs olyan technika, mit, ha tudok, akkor ne tenném közkincsé, viszont ezt csak akkor tudom adni ha, az ki tanulni szeretne, nyitott és befogadó."

Példaképek:

SONNY BOY WILLIAMSON(RICE MILLER)
PAUL BUTTERFIELD (FATHERS AND SONS/MUDDY WATERS 1969, BETTER DAY 1971, PUT IN YOUR EAR 1974, NORTH-SOUTH 1981)
LITTLE WALTER
SUGAR BLUE (CROSS ROADS 1979)
CHARLIE MUSSELWHITE (ACE OF HARP 1981, BIG LEG WOMAN 1977)
GEORGE HARMONICA SMITH
ROAD PIAZZA (HARP BURN 1993, BLACK NIGHT 1998)
KIM WILSON (TOUGH ENOUGH 1985, TIGER MAN 1993)
HOWARD LEVY
LARRY ADLER
WALTER HORTON
MICHAEL HERBLIN
TOMMY RELLY
CARLOS DEL HUNCO (BIG BOY 2003)
SLIM HARPO
JERRY MURRADS
BRENDAN POWER
JAMES COTTON (100% COTTON 1974, HARD AGAIN/MUDDY WATERS 1983
NOAH LEWIS
RHYTHM WILLY