Tamás: Úgy érzem, manapság igen csak mélypontra jutott az élőzene, és ez nagyrészt a pénztelenségnek tudható be. Nagyon élesen kettéválasztódik a klubvilág és a sztárvilág. A kettő között egy nagyon nagy szakadék van. Ez nem csak a megjelenést illetően igaz, (gondolok itt a médiumok kínálta alkalmakra) hanem az anyagi lehetőségekre is. Ma nagyon kevés klubzenekar engedheti meg magának, hogy felvállaljon egy lemezt. Nem annyira a kereslet hiánya, mint inkább az "el nem adhatóság" miatt. Azt látjuk, hogy a vásárló, csak azt veszi meg, amit az orrára tűznek, folyton szemelött lát, stb. Uralkodik a reklám, amihez velős anyagi háttér kell. A rétegzenei kiadók egyike sem tudja felvenni a versenyt a nagy monopóliumokkal, ezért félve vágnak bele egy-egy új produkcióba.
A klubokban csökken az élő zenei koncertek száma, és a rétegzenékre nehéz támogatókat találni. Az, hogy néhány elképzelésem sikeresen megvalósulhatott, az annak köszönhető, hogy sok embert ismerek és hogy évek alatt egy "stáb" alakult ki, amiben mindegyikünk ismeri egymást, megbízunk egymásban, így gördülékenyen tudjuk végezni a kitűzött feladatot.
Sajnos, nem csak az élő zenéből, hanem az esetenkénti más munkákból származó kereset, sem annyi már, hogy biztonságos megélhetést nyújtson. Elsősorban innen ered a lemez címe.
Ádám: A nehéz anyagi helyzet miatt a zenekarok sokszor egymást is fúrják. Vagyis anyagilag egymás alá kínálkoznak. Így nem stagnálódhat a minimum fellépti díj. Hozzászoktatjuk a szervezőket az olcsó produkciókhoz. Az általuk felkínált honorárium legtöbbször nem fedi a valós zenei értéket.
T: És talán hozzátenném, hogy sok sztárzenekarnak számító banda lefoglalja a jobb klub lehetőségeket. Apropó ezek nem is igazi klubok, (mint pl. ’70/80-as években) mert ezek a helyek mindig összekötik a zenét vendéglátózással. Vagyis éttermekben, sörözőkben adódik lehetőség zenélni.
Á: Valahogyan most mindenki bizonyítani akar, hogy nem csak tátogni tud, nem csak play backre zenélnek. Egyre több ilyen csapat jön le a klubokba, amit egyébként nem tartok rossz dolognak. Ez a közönséget arra serkenti, hogy lejárjanak ilyen helyekre szórakozni, így talán egy klub programját látva felkelti az érdeklődést más műfajok iránt is. Ahogyan látom, a 90-es évek közepétől megcsappant az igény az élő zenékre - stílustól függetlenül. Talán kiöregedett egy generáció és az újabb még nem érzett rá az élőzene ízére.
T: Megoszlik a közönség. Tényleg jó, hogy beszivárogtak ezek a zenekarok a klubéletbe. De a klubtulajdonosok - többnyire a műfajismeret hiányából adódóan - csak aszerint választanak, hogy az adott zenekarra bejönnek-e az emberek vagy sem. Tény, mi olyan zenét játszunk, aminek az "aranykora" már vagy 6-7 éve lecsengett idehaza, azonban jobban belegondolva, mégis csak nonszensz, hogy egy zenész, aki egy este a lelkét teszi a színpadra, egy kocsmáros üzletpolitikájától függjön. A blues zene soha sem volt napi divatirányzat, hanem tartós, mondhatni örökérvényű műfaj. A blues elsősorban mindig is klubzene volt. Alapja a személyes belső indíttatás, a közvetlenség. Van egy kedvenc videóm, egy életkép: Az idős Peg Leg Sam (szájharmonikás) játszik egy falusi vegyeskereskedésben. Ott volt kb. tíz ember, a közönség, akik örültek, tapsoltak és az öreg is szemmel láthatóan élvezte a sikert, hiszen külön showműsort adott a „rajongóinak”. Ez a műfaj hazájában, Észak-Amerikában így is működött, működik.
A '60/70-es évektől kezdtek mega bluesfesztiválokat szervezni előbb Amerikában, majd ez a szokás lassan átkerült Európába, aztán Magyarországra is. A '90-es évek elején elkezdődött nálunk is egy bluesfesztivál dömping. Aztán egyszer csak azt lehetett tapasztalni, hogy elmarad a közönség. Ennek csak egyik, talán kisebbik oka a pénztelenség. A nagyobbik problémát a zenekarok igénytelenségében látom. A különböző bandák repertoárja sokszor 10-20 számból állt, amit a klubokban ad hoc módon játszottak, és ugyanezt a produkciót „feltették a nagyszínpadra is. Így volt alkalom, hogy mondjuk az „Everyday I have The Blues”, (ami egy blues a több- ezerből), 5-6szor is felcsendült egy fesztiválon. Mintha nem lenne elég nagy a blues irodalma. Már pedig a dolog nem erről szól. A nagyszínpados produkció teljesen másvilág, gyakorlatilag másféle hozzáállást igényel. Vannak számok, amiknek ki kell maradnia, vagy amiket teljesen máshova kell szerkeszteni ahhoz, hogy életképes maradjon a produkció. Fel kell építeni a koncertet. Másik dolog, hogy a nagy koncerteken - ez főleg a külföldre jellemző, - a zenekarok adnak az öltözködésre, pontosságra, viselkedéskultúrára is. Távolságot tartanak, de mégis közvetlenek.
Most nem akarok senkit megbántani, de valamilyen szinten kultúrát közvetítünk a tömeg felé nem?
NNP: A zenekarok azt mondják, ők azt játsszák, amit hallani szeretne tőlük a közönségük. Tapasztalatom szerint a közönség szereti az ismert, megszokott dalokat.
Á: Nem gondolom azt, hogy a közönség konzervatív lenne, hanem megszokta, kitől mit várhat. A Spo-Dee-O-Dee és a közönség között sosem éreztem azt, hogy meg kellene felelnünk valaminek. Mi mindig próbálunk alakítani a műsoron, mindig új dolgokat belevinni a produkcióba, és a közönség pontosan ezt szokta meg tőlünk. Itt nem egyfajta műsor van, hanem az változik folyamatosan. Akitől azt szokták meg, hogy mindig a Satisfactiont játssza, azt előbb-utóbb már elvárják tőle. Ha valaki jól érzi magát abban, amit csinál, ám legyen! Különben valószínűleg nem ezt tenné, vagy nem úgy tenné már tíz-tizenöt éve. Ez nem olyan tragédia. Egyszerűen annyi, hogy mihez van a közönség szoktatva az illető zenekar által.
T: Ebben a zenekarban az is a nagyszerű, - ami eddig talán soha nem volt meg hiánytalanul más együtteseimben, - hogy mi " mindent el tudunk játszani". E kalandozás ma is számtalanszor megtörténik velünk. Játszunk kiállítás megnyitókon és a legextrémebb helyzetekben. Templom felszentelésen duóban, és külföldi fesztiválokon vendégzenészekkel kiegészülve. Mindig alkalmazkodunk a körülményekhez. A zenekar valamennyi tagja nyitott mindenféle zene iránt.
Számomra az igazi megmérettetés, a közönséget megnyerni. Egy kis faluban elnyerni az emberek figyelmét sokkal nagyobb kihívást jelent, mint pl. (egy konkrét példát mondva) mikor az Eurovíziós dalfesztiválon (22 millió ember nézte a világon) egy nyúlfarknyi szólót kellett játszanom. A tömeg mindig arctalan. (Ez másféle kontaktust, profizmust igényel és más élményt is ad.)
Mindig szerettem fiatalokkal dolgozni, nagy lendületet adnak nekem. Bár lehet, hogy a létrejött produkció a tapasztalatlanságból adódóan, még kócos és még nincsen minden hang a helyén, de a hozott sugárzás ezt többnyire feledteti.
Egy zenész, aki már több mint 15 éve a pályán van, már nem úgy zenél, mint az, aki nem oly rég kezdte. Nincs meg már benne az a tűz, vagy legalább is másként, mint bennük, mert szembesült már számtalan dologgal, amivel ők még nem…

Nemes Nagy Péter