Szabó Tamás
A Palermo Boogie Gang megalakulásáról és a 2007es új lemezéről
A kezdetek
A Palermo Boogie Gang igencsak kalandos módón alakult meg abban a formában, azokkal a tagokkal, ahogy leginkább ismerik az emberek. (Fekete Jenő, Szabó Tamás, Bacsa Gyula, Kepes Róbert, Mezőfi István.) Ezen azt kell érteni, hogy nem úgy született, miként a zenekarok többsége (nekiállunk keresni tagokat, elszipkázzuk a zenészeket, egyiket ebből, a másikat abból a csapatból), hanem úgy, hogy elképesztő kanyargós utakon ismertük meg egymást, és nem közvetlenül a zenén keresztül.
1987. Kepes Róbert, Szabó Tamás, Hagyó Béla, Vadász Péter
Egy kis ízelítő a labirintusból:
Annak idején Hagyó Béla alapította a zenekart, melynek nevét az egykori Kassák blueskocsma büféjében lévő kávégépre ragasztott Milano Jazz Gang (hozzátenném, hogy pár hónapja jártak Budapesten) matricáról vette, átváltoztatva azt Palermo Boogie Gang-re. Ha jobban belegondolok ez közvetetten Bodonyi Attilának köszönhető, hiszen az egykori blueskocsma mozgalom beindítója hívta meg Bélát egy fellépés erejéig, és valami hangzatos nevet kellett kiírni a plakátra.
Szóval akkoriban a Béla egyszemélyes one man band zenekarába jól jött egy kisegítő gitáros, így hol Sykora Tamással, hol Fekete Jenővel játszottak duóban. Jenővel, a "kis képzőben" (Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola) ismerkedtek meg. Pár évfolyam különbségge Ő és Jenő is odajárt. Aztán történt, hogy Jencinek eljött az akkor még kötelező bevonulás. Maradt Sykora Tamás, aki néha ráért, néha nem. Elkezdődött a vándor magyar. Bekerült a képbe az Európa Kiadó zenekar egykori gitárosa, Dénes "Dönci" József, majd érkezett Makó László-szaxofonos, Helyes Gábor-zongorista, Bacsek István szájharmonikás és olykor-olykor jómagam - ki, mikor ért rá. (Ebből a korszakból vannak az első, próbákon készült kazettás, garázsfelvételeink.)
Közben Jenő a katonaságnál megismerkedett Kepes Róberttal, akivel közel egy időben szereltek le, s miután összehaverkodtak adódott a lehetőség egy zenekarra. Én akkoriban az Udvari Bolondok nevű blues bandában játszottam, ahol a még éppen csak, hogy 14 éves dobos, Gyenge Lajos püfölte a hangszert. Mivel, mi egy iskolába jártunk (a Nyomdaipari Szakmunkásképző- és Szakközépiskolába), ezért többször elhívtam a Bélát zenéléseinkre. Közben Bacsa Gyula - aki egyébként a csapatban 1963-as születésével az örök rangidős lett - is ebbe a suliba járt, fotó-montír tagozatra, ami amolyan utóképzőnek számított. Ő is ahhoz a rajztanárhoz járt, aki engem is tanított, és aki később nagyon fontos mentorommá vált, például közmunka címén elkért a matekórákról.
Gyulát tehát először ott láttam, ott ismertem meg, ám ahogy ez lenni szokott, a diáktársak a suli végeztével többnyire szétválnak, ezért ismerettségünk is erre a sorsra kárhoztatott, majd sokáig nem kerültünk újra képbe. Mindaddig, amíg a véletlen úgy hozta, hogy Gyula megismerkedett Jenővel. Akkoriban egy munkahelyen dolgoztak, a Magyar Nemzeti Galériában. Utólag vicces az akkori munkatársi gárda. Jenő, képkeret-restaurátorként dolgozott, Gyula a raktárban, és kiállítás rendezőként. Az érdekesség kedvéért mesélem, hogy a sor még nem zárható le úgy, hogy ne említsem meg Soma Mamagésa nevét, aki akkoriban (itt-) ott takarított, és aki, később többször énekelt egy-egy számot velünk a Fregattos időkben. Honnan tudom? Akkoriban és a galéria Szabados Árpád GYíK műhelyébe jártam, heti rendszerességgel művészettörténet órákra, és rajzolni.
Telt múlt az idő, és az Udvari Bolondok zenekarnak egyre jobban futott a szekér. Külön klubunk is volt, sok helyen játszottunk. Gyenge Lajos barátommal néha napján a Palermoban is zenéltünk. Egy alkalommal a Murányi György vezette Blueseum nevű klubban játszott az Udvari Bolondok zenekar, amikor megjelent Kepes Róbert és Jenő. Jenő szokásához híven akkor is beszállt egy lassú bluesba így, létrejött az első közös örömzenélésünk. Hazafelé menet a 6-os villamoson felmerült, hogy játszanék-e a zenekarukba. Mondom, hm, miért ne. Három zenekar, és még 18 éves sem vagyok, ez aztán a pályafutás. Lassan, lassan személyesen is megismertem az akkor még trió három tagját, amelyet Jenő, Kepes Róbert és Vadász Péter dobos, (ma, Péter többek között a United zenekar oszlopos tagja) alkotott. Nagyon frappáns nevünk volt, Claptomán. Jenci akkoriban nagyon szerette Eric Clapton-t, gondolom innen a név. Szerintem - és a többiek szerint is - ez a név rettenetes volt. (Gondoljatok a szó magyar tartalmára.) Vadász Peti akkor még általános iskolás nebuló volt, és érthetően minden koncerten ott ültek a szülei. Az egyik bulink előtt mondta Jenci, hogy elhívott egy zongoristát. Aznap, a budapesti Eötvös klubban volt fellépésünk, ahol nos, megjelent a Gyula. Így állt össze a kép. Vadász Pétert sajnos a szülői szigor elszólította, így elkezdődött a dobosok vándorlása. Sokszor zenéltünk Lajossal, de Ő egyre inkább a Jazz és az egyéb alkalmi popzenélés felé fordult.
Egy gondolatig visszatérnék Bélához. Ő megismerkedett egy NDK-ban élő lánnyal, és a szerelem egyre hangsúlyosabbá vált, egyre többet maradt távolt, és a végén ki is költözött hozzá. Nem felejtem el, az egyik utolsó hosszú éjjelbe nyúló beszélgetésünket, ahol, nem csak egy harmonikás, egy haver, hanem egy barát és zenei példakép is született számomra. Ő elhagyta az országot, és a Palermo név ideiglenesen megszűnt. Mi Claptomán néven játszottunk tovább.
A mese úgy folytatódott, hogy nem tudtunk normális nevet adni a zenekarnak, éreztük, ami van, az nem az igazi, de nem jött az ihlet. A Béla néha megjelent a fellépéseinken, közösen játszottunk, főleg Szentendrén, az Eötvös klubban. Az egyik alkalommal felvetette, hogy miért nem lesz az a nevünk, hogy Palermo. Fáradságos hiábavaló töprengés után, megjött az isteni szikra, legyünk Palermo Boogie Gang.
A zenekar ötödik tagja Mezőfi "Fifi" István. Őt, a budapesti Fiatal Művészek Klubjában, ("FIKA") ismertük meg. Akkoriban már rendszeresen játszottunk a Fregatt sörözőben többnyire dob nélkül, vagy alkalmi dobosokkal, és a koncertek után, mindig látványosan átvonultunk a FIKÁBA. Egyszer csak ott játszott egy zenekar (a Puki-Bugi Band), ahol Fifi beugró dobos volt. Lecsaptunk rá! Ahogy zenéltünk és egyre több volt a fellépés, összecsiszolódott a zenekar. Egyszer szóbakerült, ki honnan is jött. A Fifi meglepő módon abba a nyomdába járt gyakorlatra, mint műszerész, ahol én voltam gépmester tanonc. Bezárult a kör, "félelmetes" és egyedi összeállásunk története. A képhez hozzátartozik az akkori miliő. Az éjszakában mozgó ifjú képzőművészek, alternatív zenészek, írók, festők, szobrászok szinte mindegyikét ismertük. Mindenki a saját múltjából hozta a kapcsolatokat. A Bizotság "művészzenekar" tagjai, a Tyereskova zenekar épp úgy a haveri körhöz tartoztak, mint Greguss Sándor, Garaczi László, Tandori Dezső írók, Kádár Miklós Gulyás Gyula képzőművészek. Kevés akkori profi zenésszel voltunk személyes kapcsolatban. A muzsikus barátaink inkább az alternatív világból kerültek ki. Törzshelynek számított, a Fekete Lyuk, a Tilos az Á, vagy a Blue Box. Ezeken a helyeken inkább a kemény punk és kísérleti zenét játszó bandák muzsikáltak. Emlékszem olyan bulira, ahol Wahorn András és Soma közös produkciója után volt egy Palermo koncert, majd ezt követte a VHK (Vágtázó Halottkémek) tombolása. Szerintem ez is meghatározója lett a zenekar pályafutásának, a zenéhez való hozzáállásunknak. Mindig befogadóak voltunk, rengeteg zenész fordult meg a koncertjeinken, részint, mert érdekesnek találták a műfajt és szerették volna kipróbálni magukat, részint, mert barátok voltak. Volt idő, amikor egy-egy koncerten résztvevő zenészek száma 12-16 fő volt. Ma is meg egy plakát az arhivumomban, amelyen ez áll: Játszik a száztagú Palermo Boogie Gang.
Pár név a teljesség igénye nélkül: Lambech László, Balogh Mari-trombita, Eishinger Tibor-gitár, Weszely Ernő- zongora, Vojnics Attila-harmonika, szaxofon, Kirschner Péter, Gál Gábor-gitár, Bana Róbert, Süle Ferenc, Molnár Gábor-dob, Kiss Endre-gitár, Ef. Zámbó István-billentyű, Makó Miklós, Kárpáti Dodi József-trombita, Krunovsky Gábor-vibrafon. Flór Gábor, Makó László-szaxofon, (utóbbi 1991-ig állandó vendégként játszott velünk), Kuncsner Mónika-pozan, Dániel Annah, Takáts Tamás- ének, Pribil György, Benkő Zsolt-gitár..
Két fontos emberről, még nem esett szó: Podlovics Péterről és Nemes Nagy Péterről. Podlovics Pétert Hagyó Béla mutatta be nekünk. Akkor ez egy fantasztikus dolog volt, mármint az, hogy lesz egy zenekari manager. Egy teljesen kitaposatlan úton ment Ő és a zenekar is, hiszen ez a féle blues nem igazán volt népszerű. Pontosabban szólva nem ismerték. Nehezen lehetett eladni, nem voltak meg a kitaposott utak. Mindig magyarázni kellet, milyen zenét játszunk. Együtt tanultuk a műfajt, a szakmát. Akkoriban a blues szót mindenki a Rolling Stones-hoz, a Doors-hoz, Hendrix-hez, a The Animals-hez kötötte. Mi egy nagyon más irányból jöttünk, és másképpen gondoltuk.
Péter merészségével csomó mindent kivívott a zenekarnak. Sokfelé jártunk, évi több száz koncert szervezett, lemezt gründolt stb. Ma, amikor évente "ezer" blues fesztivált rendeznek, rengeteg külföldi zenész jár hazánkba, bele sem gondolunk hogy egykoron nem így volt. A '70-es, '80-as években ugyan fel-feltűnt egy-egy előadó, Memphis Slim, Philadelphia Jerry Ricks, Rory Gallagher, Alvin Lee de ez nem volt általános. PP az elsők között volt, aki komoly, csak a bluesról szóló fesztivált hozott össze. Jó prudukciókat, színesbőrű zenészeket hívott el, akiket korábban nem láthatott a közönség. Saját költségén nonprofit kazettákat jelentetett meg, így népszerűsítve a műfajt. Hála a jóságos égnek, ma is megmaradt az ezirányú megszállottsága!
A másik Pétert talán nem kell bemutatnom, hiszen az oldalt látogatók többnyire ismerik. Nemes Nagy Pétert (Dick) a 80-as évek elejei HBB koncertekről ismerem. Bluestörténeti előadásainak rövid gépelt másolata most is megvan. Bár a HBB közönség többségét nem kötötte le az előadás, hiszen a koncert félidejében mindenki rohant a büfébe, de egy lelkes mag mindig ott ült. Többnyire én is. Péter ismertette meg velem Alexis Korner, Muddy Waters, Clifton Chenier, Johnny Winter és mások munkásságát.
Erről jut eszembe egy történet: Péter az egyik előadásában Muddy Waters-ről beszélt. A szünetben vettem a bátorságot, és odamentem hozzá (kb. 13 évesen). Félénken megszólítottam, és mondtam neki, nekem megvan Muddy Waters összes felvétele. Mondtam úgy, hogy a birtokomban volt egy Yugoton nyomású dupla lemez a felvételeivel. Azt gondoltam, hogy ennek a figurának olyan fura neve van, Muddy Waters, és nem is értem a szöveget, hogy miről énekel (kínai angol), a lemez ráadásul dupla (anno nem volt gyakori a dupla lemez a boltokban), szóval akkor ez egy nagy ritkaság lehet! Péter nézett rám, nem szólt semmit, csak elmosolyodott, aztán megbeszéltünk egy találkozót, aamelyen egy perc alatt kiderült a tudatlanságom. Az azóta eltelt évek alatt számtalan felvételt cseréltünk, hol én tudtam neki segíteni, hol Ő segített nekem. Hogyan kapcsolódik a zenekarhoz? Sok koncerten ott volt. Néha jogosan, néha elfogultan, néha jogtalanul kritizálta, vagy éppen dicsérte a zenekar koncertjeit. A kezdetektől fogva fontos volt a véleménye. Sokat segített a zeneszerzők és számok felkutatásában, ha adódott lehetősége, akkor valamelyik műsorában népszerűsített minket. Mindig jelen volt a háttérben.
A lemezről
A most megjelent lemez, bármilyen deviánsan is hangzik, a 10 éves feloszlásunk alkalmából készült. Ezt ugye nem szoktás megünnepelni....
Tudjuk, ma nagyon sok jó előadó és zenekar van itthon. Mivel tanítok, sok új arccal találkozom. Vannak csapatok, akik hasonlóan járják az útjukat, mint ahogyan mi. Jó hallani jó lemezekről, és technikás játékosokról. Sokat tanulunk mi is, mert a fiatalok másként gondolkodnak, mint mi akkor és most.
1997-ben feloszlottunk, de igazán nem váltak szét soha az útjaink. Mindig is voltak közös zenélések. Ez így jó, így kellett lennie. Nem siránkozunk, ha van mód, játszunk. Mindenki próbálja megvalósítani az egyéb zenei elképzeléseit, de párhuzamosan mindegyikünk tud a másikról. Az elég nagy ünnep, hogy még mindig rendszeresen játszunk egymással. Ez egy másfajta jubileum, mint, amit az Anniversary (1996) című albumunkkal ünnepeltünk.
A lemez címe Parking Lot Blues. Igen, parkolóban állunk, de most nem azért, mert a műfaj itt áll. (Az egy másik történet.) Nem fogjuk semmire és senkire. Ez van, elmúltak a pörgős évek. Havonta játszunk egy-egy koncertet, ahol mindenki jókedvű, és jól esik játszani a volt dalokat. Nem szoktunk próbálni, sokszor a helyszínen születnek meg számok, egyszerűen csak játszunk. Ma amúgy is rá vagyunk kényszerítve, hogy rögtönözzünk, hiszen mindenki, mindenhol, mindenkit helyettesít.
Pár koncertet felvettünk, de nem úgy, ahogy ma szokás - látványosan kivonul egy stúdió, technikusokkal, ilyen-olyan ketyerékkel, majd jön egy 30 órás stúdiómunka, ahol utólag eltüntetjük a zene emberi oldalát -, hanem nyersen, ahogy a helyi technika adottságai engedték. Egy sávra vettük fel az egészet, egy teljesen átlagos, kissé lestrapált klubkeverővel, ami még olykor-olykor hallhatóan recseg is, mint valamikor a '60as években. Mindegyikünknek van bakija a lemezen, jobb és rosszabb pillanata - mint egy koncerten. Nem tökéletes lemez, de nem is az volt a célunk, hogy hibátlan anyagot készítsünk, hogy megmutassuk, hogyan is kell ezt csinálni. Mindenki tisztában van vele, hogy mi született, hiszen mindenkinek van más jellegű zeneanyaga, amin nem engedi meg magának azokat a bizonyos pontatlanságokat, hamisságokat, ami szerintünk itt nem zavaró.
Szavazással döntöttünk mely változatok kerüljenek a lemezre. Vannak dalok, amik jobban, és vannak, amelyek nem olyan jól szólnak. Ez - szerintem - passzol a műfajhoz. Szándékosan nem dolgoztuk el a számok végeit, sokszor durván és gyorsan ér véget egy-egy felvétel, nem szerettünk volna közönségzajt, csak a csupasz számokat. Nem egy korabeli lemezem van, ami hasonlóan készült, csak a mai hangzás-igénynek már fülidegen. Amerikában egyébként ma is létező irányzat a garázskoncertek készítése.
Készíthettünk volna egy új stúdió albumot, de szerintünk most ez nem aktuális. Nem akartunk blöffölni. Ezért támadható a lemez. Amilyen könnyen kritizálható, olyan hosszúra sikerült. Egy koncertanyag nem 3-4 perces számokról szól. Sok hosszú, végtelennek tűnő blues van rajta. Tudjuk, letűnt a '70s évek hallgathatatlanul unalmas gitárszólóinak korszaka, de szeretjük ezeket a számokat, attól függetlenül, hogy a többségük örökzöldnek minősül, és rengeteg változatban hallhattuk már őket. Anno 150-170 számos repertoárunk volt. Sok koncerthez sok szám kell a változatosság miatt. Az élet lecsupaszította nem csak a zenénket, hanem a listát is. Viszont, annyit játszottuk a számokat, hogy még ma is mikor előkerülnek, szinte ugyan úgy szólnak, mint a hőskorban. A világ másfelé sodorja a zenét és minket is. Én rengeteg műfajban dolgozom, nem különben Gyula, vagy a Fifi. Kamatoztatjuk a tanulópénzt. Más zenében, máshogy. Most az lett az életünk, de ez mégsem azt jelenti, hogy nem ez. Szerintem, mi már együtt öregszünk meg.
Ha, ez igaz, akkor nagyon nagy szerencsénk van. Ma nem ez a jellemző. Elfogadtuk egymást, aminél nem kell több.
Mai napig is sok zenekar táplálkozik abból, amit valamikor elkezdtünk. Talán nagyképűségnek hat, de sok zenekar és előadóra volt hatással a csapat zenéje. Egy pár név: Szűcs Gábor, Pribojszki Mátyás, Nagy Szabolcs, Takáts Tamás, Péli Barnabás, Quimby. Ez a folyamat ma is tart, látva a bulikra rendszeresen jövő ifjú titánokat.
A lemezen játszó vendégzenészek mindegyikét régóta ismerjük. Ripoff Raskolnikov az első a sorban, akit megemlítenék. Vele játszottunk a legtöbbet. Kölcsönös tisztelet van közöttünk, úgy, hogy az elmúlt 15 évben, akadtak persze közös sérelmek, kevésbé jól sikerült bulik. Mégis, ha úgy adódik, a mai napig is szeretünk egymással játszani. ifj. Szász Ferenc gitáros pont azok közé tartozik, akiknek egykor meghatározó élményt jelentett a Palermo zenéje. Ő szerintem egy nagyon tehetséges fiatal zenész. Én nem ismerem annyira, mint a Jenő, de szerintem hasonlóan vélekedünk róla. "Fajin Csávó!" Long Tall Sonny gitáros, énekes, aki nos, hármójuk közül Ő a legfiatalabb, és őszintén vallom, egy igazi gyöngyszem. Kevés előadó van hazánkban, aki ekkora kisugárzással, ilyen karakterrel bír, mint személye. Mikor még játszott a Spo-Dee-O-Dee nevű zenekarom, Ő volt Szűcs Gábor majd Mezei Ádám után az utolsó a gitárosok sorában. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem az a zenész, aki a ma divatos bluesgitározást játssza. Bizonyos blues-irányzatokat nem akar, és nem is fog eljátszani. Mégis, most már az ötödik közös évet tapossuk, úgy, hogy már rég nem létezik a banda. Látni és hallani kell! Sajnálom, hogy viszonylag kevés fórumot kap, pedig Wild Cows nevű formációjával igazán megérdemelné a "tapsot".
Ez a lemez egy lenyomat arról, ami múlóban van, ami ki tudja, hogy, hogy fejeződik be. A terveket nem művien irányítva kell megvalósítani. A karriert lehet ugyan egyengetni, de ez csak akkor hiteles, ha nem megerőszakolt, nem feltétlen sikerorientált, hanem cirkuszmentes és ösztönös.
Szabó Tamás