LÁZI SZABOLCS(Az interjút készítette: Karginov Allen) Lázi Szabolcs az egyetlen magyar harmonikás, aki a Trossingeni Konzervatóriumban tanult komolyzenét a hangszer kromatikus változatán. 1997-ben, a második tanév végén megnyerte az e műfajban rendezett Európa Bajnokságot. Nem sokkal később távozott a németországi városból, s rövid franciaországi tartózkodás után visszatért Magyarországra. A jazz érdekelte, mégis alázattal tanulta a komolyzenét. Évek óta nem vesz hangszert a kezébe. Az már-már köztudott, hogy egy blues harmonikás egész hangszer-tárat hordoz magával fellépéseire. Mi a helyzet a kromatikus herflisekkel? Igaz az, hogy egyetlen c-s hangolásúval a zsebetekben léptek a színpadra? Neked hány harmonikád van? Természetesen a kromatikus szájharmonikára is igaz, hogy különböző hangolásúakat lehet beszerezni, sőt akár különösen mélyeket és magasakat is gyártanak. Minket azonban úgy tanítottak, és ez nekem korábban is kézenfekvő volt, hogy egyetlen c-s hangszeren ki kell tudni játszani az összes skálát. A hangok megvannak hozzá, a többi csak gyakorlás kérdése. Én legszívesebben mindig Chromonica-t használtam. Próbáltam mást is, de ennek a hangja tetszett a legjobban. Nem akartam harmonikagyűjtő lenni: ha egy hangszer nekem már hamisnak tűnt, minél előbb elajándékoztam. Így mára egy Silver Concerto maradt. Ezzel nyertem meg az Európa Bajnokságot is. Volt bennem egy olyan, hogy ha már egyszer elindulok, nem múlhat azon a dolog, hogy milyen a felszerelésem. Visszatekintve indokolatlan külsőségnek tűnik, nem is lehet belőle olyan szép meleg hangot kicsiholni, mint egy Chromonicá-ból. Egyébként, ha más harmonikából elő lehetne hozni olyan szép hangot, akkor Toots Thilemans se játszott volna mindig Chromonicán. Sőt szerintem ő abból is a régieket újítatta fel: a mai daraboknak nincs olyan szép hangja, mint azoknak. A kancellafa, és a lamella is más. Emlékszel még az első harmonikádra? Tizenhárom éves voltam, amikor egy alkalommal megtaláltam nagyapám tremoló harmonikáját. Hatalmas kincsnek tűnt, fújkáltam, és dallamokat sikerült belőle kicsiholnom. Hogyan tértél át a kromatikus harmonikára, milyen úton jutottál a jazz világába? Előbb még jött a diatonikus herfli és Bacsek István, aki 1987 tájékán talán az első komoly blues harmonikás volt. Az utcán szólítottam le, aztán többször jártam nála magnetofonnal. Hohner harmonikákhoz jutni akkoriban lehetetlen volt, s én nagyon irigyeltem őt, amiért valahogy neki mindig voltak új hangszerei. Később a rádióban többször feltűnt egy nagyon kellemes hang, amitől mindig kirázott a hideg. Eszeveszett módon próbáltam leszedni, ami szól, de nem sikerült: így jöttem rá, hogy azt egy másik hangszer játssza, a kromatikus harmonika. Ezek még nem is jazz számok voltak, hanem western filmek zenéi. A szomszédban nyaraló német turistákat kértem meg, hogy legközelebb, ha jönnek, hozzanak valami hasonló lemezt. Amikor aztán ismét találkoztunk, széttárták a kezüket, hogy egyetlen lemezt találtak, amin harmonika van, és az sem western. Feltettem, és elszörnyülködtem: eszméletlen kavalkádot hallottam, egyetlen futamot sem értettem, nemhogy levenni képes lettem volna. Évekig pihent a szekrényben, amikor egyszer újra elővettem: akkor lett örök és legnagyobb kedvencem Toots Thilemans harmonika játéka. Más hangszer soha nem érdekelt? Nem. A harmonika volt az egyetlen, illetve még Trossingen előtt Pesten énekszakos voltam a Zeneművészeti Főiskolán, s ott megköveteltek valamennyi zongora tudást. Ez a megoldás tűnt alkalmasnak arra, hogy szájharmonikásként valahogy hivatalosan zenét tanulj? Igen, de szükségem is volt már az elméleti alapokra. Egy évig előkészítőre jártam, majd helyhiány miatt csak nulladikosnak vettek fel. Aztán két évig én lettem a konzi csodabogara, aki énekszakra jár, de harmonikával lép fel. Akkoriban rendszeresen voltak koncertjeid? Igen, főiskolásokkal alapítottunk egy amolyan igazi jazz-combót. Nagybőgő, gitár és zongora volt még benne, én énekeltem és harmonikáztam. Jazz sztenderdeket hangszereltünk át, és rendszeresen koncerteztünk. Akkor már tudatosan Trossingenbe készültél? Igen. Szemet hunytam a fölött, hogy ott nem jazzt, hanem a klasszikus zenét tanítanak. Nagyon elszánt voltam, és édesapám segítségével nekivágtam. Ott aztán évekig csak harmonikáztál éjjel-nappal? Nem egészen. Amikor kiutaztam, azt hittem, elsősorban a zenével fogok foglalkozni. Később azonban kénytelen voltam egyre több időt szánni a megélhetésre. Mostam autót, használt gépkocsikat készítettem fel eladásra, alkatrész-üzemben dolgoztam, sírokat ápoltam, kertészkedtem, virágokkal foglalkoztam. Sőt, egy rövid ideig a Hohner harmonika gyárban is dolgoztam, mint harmonika-montirozó. Ez összeszerelést és hangolást jelent. Fülre is hangoltunk, de géppel ellenőriztük. Az ott dolgozók szerint igen ügyes voltam: ezt a munkát mások fél évig gyakorolják, az én kezeim közül két hét után profi darabok kerültek ki. A probléma csak az volt, hogy akkoriban nehéz volt munkavállalási engedélyt szerezni, így sehol sem maradhattam hosszú ideig. És a tanulás? Milyen óráid voltak? Valahogy úgy alakult, hogy kreáltak nekem egy szólista szakot. Talán azóta sem járt oda úgy senki, hogy csak harmonikázni tanult. Nem vettem részt az összhangzattani, zenetörténeti órákon, és az olyanokon, amelyeken a többi muzsikussal együtt vettek részt a harmonikások. Szóval akkor egyetlen komolyzenei harmonika órára jártál a mesteredhez? Tetszett, ilyesmire számítottál, amikor belevágtál? Már a legelején szembesülnöm kellett azzal, hogy Trossingenben kötelező blokkolással megszólítani a hangszert, úgy, hogy, letakarod a nyelveddel azokat a lyukakat, amelyek nem szólnak. Én mindig spicc technikával játszottam, ami nem felelt meg a mesteremnek. Nem volt más választásom, mint őt és a követelményeit elfogadni: Yasuho Watami volt az egyetlen, aki akkor kromatikus harmonikát tanított Trossingenben. Nagyon sok mindent tanultam tőle hozzáállásban, zenében, filozófiában. Ő nem értette meg, miért nem tudok napi 10-12 órát a zenének szentelni, ahogy ő azt elvárta, miért kellett nekem olyan prózai dolgokkal foglalkozni, mint a mindennapi betevő. Mégis, amikor volt időd, miket gyakoroltál? Az iskolai megmérettetésekre kötelező jelleggel komolyzenét gyakoroltam egyedül, és próbákon például zongora kísérettel. A többi leendő muzsikussal közben persze jazz bandákban nyomtuk. Örökzöldeket játszottunk, tanáraink nagy bosszúságára. Nem is volt komolyzenei darab, amely tetszett volna? Volt ilyen, ami megragadott egy-egy dallam erejéig. A mesterem tudott olyat mutatni, ami tetszett, de akkor sem tudtam kibékülni azzal az elvárással, hogy tüdőből jövő egyenes hangokat követeltek, mindent bele, ?ami a csövön kifér?. Én ahhoz voltam szokva, hogy vigyázok a hangszerre, idegen volt, hogy ott szinte elvárták, hogy egy hét alatt amortizáljak egy harmonikát. Az is taszított a komolyzenei harmonikázásban, hogy más hangszerre írott darabokat próbálnak harmonikán eljátszani és eladni. Sokszor nagyon hanyagul teszik: ahol staccato van, ott legato-t játszanak, és ahol legato van, ott staccato-t?. Ez az ő felületességük, vagy a hangszer adottságaiból következik? Alapvetően a hangszerből következik, hogy azzal, hogy szívom, fújom a levegőt, megszakad az a folyamatosság, ami más hangszernél adott, legyen szó akár egy fuvoláról. Nem tudtam elfogadni a mesteremtől, hogy ez nem számít. Ha idáig eljutunk, hogy komolyzenét játszunk, akkor nincs jogunk ezeket a darabokat játszani, amelyeket egyszerűen nem lehet úgy előadni, ahogy a szerző kitalálta. Bár sosem fejlődtem technikailag oda, ahova a mesterem, de ilyen kérdésekben szigorúbb voltam nála. Vannak természetesen olyan megoldások, amelyek benne vannak a hangszerben: a tercek, tercfutamok például adódnak a harmonikából. Ha direkt e hangszerre írnak komolyzenei darabot, akkor látom értelmét ennek az egésznek. Egyébként változatlanul azt gondolom, komolyzenét játszani harmonikán, az esetek nagy részében a hangszer, vagy még inkább a darab megerőszakolását jelenti. Én jól beszéltem németül, a japán mesterem viszont nem, ezért sem erről, sem más kérdésekről nem tudtunk vitatkozni. Azt a fajta távol-keleti tanítvány alázatot, amely minden ilyen dolog kritika nélküli elfogadását jelenti, elég nehéz volt megadni. Ezek után gondolom, improvizációról szó sem eshetett? Egy alkalommal nyitott ablaknál gyakoroltam, s természetesen ? nekem ez valahogy természetes volt ? nem az iskolai tananyagot, hanem élveztem, hogy egyedül vagyok otthon a majdnem teljesen berendezetlen szobámban, ahol jó az akusztika. Ez egy földszintes ház volt és nem tudtam, hogy a mesterem éppen az ablak alatt sétálgat és hallgatja, amit játszom. Másnap aztán megkaptam. Elmondhatatlan, milyen az, ha egy japán mester megsértődik és dühös, mert a tanítványa nem engedelmeskedik neki. A hogy jött a nagy megmérettetés, az Európa Bajnokság, amelyet aztán meg is nyertél? Nem sokkal azután, hogy megérkeztem már emlegette a mesterem, hogy lesz majd egy komoly megmérettetés, s hogy nekem azon indulnom kell. A második évben aztán baljós eseményként közeledett az Európa Bajnokság, amelyre két számmal kellett készülnöm. A harmonika irodalom legnehezebb darabját fél éven át gyakoroltam, míg annyira elsajátítottam, hogy ha akartam, gyorsabban játszottam, mint a mesterem, vagy akár Tomy Relli, aki ezt már korábban feljátszotta, sőt, ha az volt a feladat, uniszónóban is játszottam a felvétellel. Egy több tételes, 15 perces Stivakvszki mű volt, egy darab harmonikára és szimfonikus zenekarra. Direkt Rellinek írta a szerző. Trossingenben adott volt egy szimfonikus zenekar, hogy velük játszhasd? Nem, zongora átiratban adtam elő. Mikor lement a mezőny egyértelmű volt, hogy ki nyeri. Számomra nem annyira, volt egy román versenyző, akinek az egyéni száma nagyon jó volt. Sokat hibázott azonban a kötelező darabban. Mennyire izgattak a technikai bravúrok? Mindig egy édeskés melankolikus hangvételre törekedtem, lebegő hangokra. Érzelemmel fűtött melódiákat szerettem játszani. Nem a ritmus, engem a fülbemászó dallamok érdekeltek. Thileman játékában is ez fogott meg. Még ha improvizál is, öntörvényűen bontogatja a harmóniákat, akkor sem skálákban gondolkodik, hanem dallamban. A komolyzenében mindenféleképpen azt kell megvalósítani, ami a kottában van. Szerintem ott nincs helye a túlzottan technikás, virtuóz játéknak. Annak kell megvalósulnia, amit a szerző elképzelt. Jazzben is hidegen hagytak a nagyon látványos elemek. Én a harmonikázást nem egy cirkuszi számnak akartam elismertetni, hanem a hangszert ugyanolyannak, mint bármely más fúvós. A mai napig megvan egy cikk az IPM-ből. ?Ez is hangszer? a címe, bekeretezve lógott a falamon. Szerintem nem extrém tárgy egy harmonika. A hangzással sem kísérleteztél? Nem. Ugyanazt a soundot akartam visszakapni, amit erősítés nélkül hallottam. A harmonika szóljon harmonikaként. De ami a játszott dallamot, a hangokat és a dinamikát illeti, a zenét, ami megszólal: az legyen bármi más hangszerrel összetéveszthető. Végül szereztél diplomát Trossingenben? Nem, ahhoz még egy évet maradnom kellett volna, a repertoárom sem volt elég nagy a diploma megszerzéséhez. Azonban akkor olyan politikai helyzet volt, hogy nem akartak vízumot adni a továbbiakra, munkát sem vállalhattam, a mesteremmel sem értettük meg egymást. Ő büszke volt rá, hogy megnyertem neki a versenyt, de a futószalagon érkező japán lányokhoz képest, akik rajtam kívül még ott voltak, szerintem én kutyaütő lehettem. Ők gyerekkoruk óta tanultak zenét, nagy rutinjuk volt, fél nap alatt feldolgoztak egy darabot, amivel én két hétig küzdöttem. Mondanom sem kell, ők nem dolgoztak mellette. Az Európa fesztiválba szívemet-lelkemet bele tettem, és azt hiszem, ebbe bele is fásultam egy kicsit. A visszhangokból tudom, hogy egyetlen hibát nem ejtettem. Ahhoz viszont, hogy klasszikus zenét játszó harmonikásként a későbbiekben tevékenykedhessek, sokkal nagyobb rutinra lett volna szükségem, bár igaz, ez sosem volt célom. Milyen zenei ambíciókkal tértél haza? Akkoriban már ilyenről aligha lehetett szó. Talán folytattam volna, amit Trossingen előtt, de a zenészek, akikkel korábban játszottam, szétszéledtek. A hangszerrel való együttéléshez lett volna még kedvem, de a folytonos harc a fennmaradásért nem volt ínyemre való. Mindig viaskodott bennem a különöst kutató, lázadó, az átlagtól elütő bohém, és a nyugodt életet élő, átlagos polgár. Az utóbbi győzött. Hogy jó zenész legyél, meg kell élni bizonyos szélsőségeket. Mindig kilógtam a zenészek közül, akik talán furcsán nézték a srácot, hogyan akarja megváltani a világot ezzel a hangszerrel. Tűzbe mentem volna a szenvedélyemért, aztán Trossingenben fásultsággal találkoztam. Más előzményei nem voltak annak, hogy így döntöttél, amikor visszatértél? Kétszer súlyosan felsültem a színpadon. Elkövettem azt a hibát Trossingenben, hogy meggondolatlanul oda nem illő kísérettel léptem fel. Megzavarodtam, és olyan dolgokat játszottam, amelyekre visszagondolni is rossz érzés. Egy alkalommal, az iskola igazgatónőjével készültem egy fellépésre, aki valamikor elvégezte a zongora szakot, de mintegy csak a múltjából élt. Két-három próbát, és felületes munkát szánt az egészre, nekem ez kevés volt. Lekullogtam a színpadról. Képzelje el mindenki, hogy felhangzik egy klasszikus harmónia, és érzi, hogy minek kell ott megszólalnia, mégsem azt játssza. Mai fejjel tudom, hogy zenész kudarc nélkül nincsen, át kellet volna lépni ezeken az alkalmakon. Viszont nagyon megégettem magam akkor, még fél évvel az Európa Fesztivál előtt. Azután a későbbi győzelmem nagy elégtétel volt, de a kudarc emléke bennem maradt egy életre. Néhány hónappal később Franciaországba mentem, ahol még egy-két alkalommal felléptem egy kisváros helyi zenekarában. Egy Európa Fesztivál megnyerése mai szemmel nézve egy karrier kezdetét jelenthette volna. Sőt Franciaországba nem csak azért mentem, mert a barátnőm ott lakott, a legendásan mozgalmas jazz élet is vonzott. Aztán nem úgy alakultak ott a dolgok, ahogy elterveztem, hazajöttem Magyarországra új életet kezdeni. Van olyan művész, akivel szívesen álltál volna egy színpadon? Erre egyértelmű a válaszom. Cserháti Zsuzsát boldogan kísértem volna. Az utolsó években borzongató volt a torkán mélyről fakadó jazz. Ahogy ő énekelt, úgy szerettem volna harmonikázni.